Üres állás a tükörgyárban

Üres állás a tükörgyárban

Nem igaz, hogy az idős ember mindig bűbájos. Nem igaz, hogy a beteggondozónak végtelen a türelme. Nem igaz, hogy egy öregotthon maga a mennyország. Viszont éppen a valóság lehet pozitív reklám – véli az a hölgy, aki ugyanakkor volt egy otthon vezetője és a leépülő, ápolásra szoruló édesanyjának gyermeke. Kettősségek Búzásbesenyőben, ahol napi vendég a Gondviselés.

 

– Tegyék a kezüket a mandulájuk tájékára!
– Már akinek van olyan.
– Körkörös mozdulatokkal simítsák végig a pajzsmirigyük környékét!
– A pajzsmirigy helyét.
– Fülkagylójukat hajtsák előre, csukják be!
– Tehát nyomjam előre a hallókészülékem.

A párbeszéd egy „tornaórán” zajlik, kinetoterapeuta irányítja az önmasszázst, melyet egyszerre végeznek a nappaliban jelen lévők. Nagy derülések kísérlik a gyakorlatokat, nevetnek a hiányosságokon, és azon is, ha társuk szeme helyett szemüvegét dörzsöli meg. Imitt-amott kevesebb van egy mandulával, pajzsmiriggyel, a járás elképzelhetetlen tolókocsi nélkül… fogyóban az élet, csak a humorérzék gyarapszik. A derűkeresés ragályos, „elkapják” mindazok, akik átlépik a búzásbesenyői idősek otthonának küszöbét. Itt sírva nevetnek, és mindent, ami végletek között lehet, a Gondviselés tartja össze.

Otthon az idegeneknek

Ennek az otthonnak a neve Gondviselés háza. A református egyház területén található, a Caritas katolikus szervezet működteti a helyi önkormányzattal közösen. Pályázati pénzből és önkormányzati hozzájárulásból lett kész öt éve a beruházás, melyben jelenleg egy helybéli lakó van. A polgármester szándékainak csak egyike volt az, hogy a búzásbesenyői öregeknek hajlékuk, támaszuk legyen, arra is fókuszált hogy ezáltal is munkahelyet teremtsen. Ok arra, hogy a fiataloknak ne érje meg külföldre menni, így mások és saját szüleiket gondozni tudják. Idősgondozó képzésre ösztönözte a településen élő hölgyeket, és szakképzettként állhattak munkába, amikor nyitott az otthon. Így van az, hogy azok alkotják a munkaközösséget, akik a civil életben komák, szomszédok, szegről-végről rokonok egymással. Nem csoda ez egy alig több mint ezer lelket számláló falucskában.

Dávid és Góliát

A cifraságok sorába tartozik az is, hogy nem sokkal a tizennyolc férőhelyes Gondviselés háza megnyitását követően a közelben egy másik öregotthon létesült, száz férőhellyel, mamutkonkurencia gyanújával. Ma már világos: megférnek egymás mellett, az időseknek a választás lehetősége is adott. Azért caritasos büszkeség vesz erőt a munkatársakon, amikor valaki óhaját úgy fogalmazza meg, hogy én oda szeretnék menni, ahol pirosban vannak az emberek.

Beosztottból vezető

A házat, és benne lakóit a Gondviselés tartja össze. Ennek eszköze az a csapat, amelynek tagjai a kezdetek óta alig cserélődtek. „Azóta dolgozunk együtt, amikor még azt sem tudtuk, hogy a gyűlést gyűlésnek nevezzük, csak összerándultunk” – mondja McAlister Magdolna, akinek napi célja, hogy a munkatársaknak ne a főnöke, hanem a vezetője legyen. Naponta tartanak tükröt is neki: az alkalmazottak mintha megismételnék azokat az eseteket, amelyeket ő hajdan skóciai otthonokban ápolóként dolgozva megélt. Akkor ő volt a beosztott, most ő a vezető.

McAlister – a szokatlan családnév férjétől nászajándék. Hozzá van köze annak is, hogy Magdolna egy skóciai szigeten élt, a szociális munkás és mentálhigiénés szakember-képesítés mellé ott tanult idősgondozást. Nem óhajtotta, az idősek szagáról is rossz emlékei voltak, de a szállodai mosogatásból is elege lett. Beiratkozott, és mentora mondta: „Ide figyelj, ha te egyszer megéled annak az örömét, hogy valakit egy nagyon kellemetlen állapotból ki tudtál hozni, és meglátod azt a mosolyt az idős személyen, hogy most jó nekem, akkor a szag már nem fog érdekelni – emlékszik Magdolna, hozzáfűzve: – Engem ez indított el erre az útra: tudok valaki életébe pozitív változást hozni.”

 

Simogatni és dicsérni

Magdolna végigjárta tehát az idősgondozás minden stációját, otthon és intézményekben, keleten és nyugaton is dolgozva. „Ez a lányoknak vagy a javukra válik, vagy a pechjükre. Én is tanulok tőlük, soha nem mondtam azt, hogy én vagyok a tuti, de ami rossz, azt nem tolerálom. Nem lehet itt felelőtlenségből, tudatlanságból, hanyagságból fájdalmat okozni” – mondja, mintha a „lányokkal”, azaz az otthonbeli munkatársaival tudatná. Ez az általános elvárás. A húszfős munkaközösségben ennél szigorúbb szabály is érvényesül: „Van, amit megkövetelek: az embert meg kell ölelni, meg kell simogatni, sőt meg is kell puszilni. Ezt meg is csinálják, hála Istennek, és szerintem ezért virágzanak itt a mamák: a kenyéren és a pelenkán kívül megkapják azt a többletet, amitől kinyílnak.”

Az idősnek simogatás, a simogatónak pedig dicséret jár akkor is, ha az elején nehezen tudja fogadni, mert ez számára újdonság, ilyent az életben soha nem kapott. És ha szabályból nem lenne még elég, az otthonvezető egy újabbal is előáll: „Az embernek a szeretet olyan, mint a gyógyszer: ha nem használ, akkor többet kell belőle adni.”

Lídernek és gyereknek lenni

Volt egy időszak, amikor Magdolna számára a tizennyolc lakó megpuszilgatása is a napi feladat része volt. Akkor történt, amikor édesanyja legyengülve több ráfigyelésre szorult, lánya viszont sokat kellett munkahelyén tartózkodjon. Ha már a szabadidőt nem lehetett megszaporítani, a helyváltoztatást kellett beiktatni. Így került öt hónapra az otthonlakók közé a vezető édesanyja, s így lett ő kinek líder, kinek pedig gyermek, de mindenkinek puszi pajtása Magdolna. „Öt hónapig volt bent a drága, az alatt a munkatársak számtalanszor hallhatták, hogy szidja valaki a vezetőjüket. Én minden nap láttam, ahogy épül le. Gyermek voltam és intézményvezető egyszerre. Sokat sírtam akkoriban, az alkalmazottak ma is emlegetik, hogy borzasztó volt látni, hogyan szenvedek. Azóta tudom: egy fantasztikus csapat áll mögöttem.”

Nem szülészet, de nem is temető

Öt év alatt negyvenöt személyt kísértek utolsó útjára. Van köztük, akinek temetésére sem jönnek el hozzátartozói, így jóleső, ha az otthon dolgozói jelen vannak, és az is, hogy a temetkezési vállalkozó a hűségért szokott adni egy-egy ingyen koszorút. Többeknek ez a sírhantján az egyetlen virágdísz. Pedig az ápolók biztatják a hozzátartozókat: az utolsó napokon legyenek a haldokló mellett, rendezzék, békétlenségeiket, hogy szerettüket elengedhessék, és ne elveszítsék. Az ápolók is kiveszik részüket a gyászból, szakember segíti a veszteségek feldolgozását és paliatív képzettségük, hogy a távozónak, a gyászolóknak segítségükre legyenek.

Az idősek otthona nem szülészet, itt a halál nem annyira tragikus – hangzik el a kemény igazság, de ugyanakkor ez a hely nem is temető. „Amikor készült a cégtábla, közelharcot vívtam a helyi hatóságokkal, a Caritasnál is határozottan hallattam a véleményem. Ez idősek otthona, az övéké, ahol otthon lehetnek, ahová hazaérkeznek. Azt szokták mondani, ide meghalni jön az ember. Én úgy gondolom, hogy nézőpont kérdése. Jöhetsz meghalni, és jöhetsz egy új életszakaszt kezdeni.”

Terápiás kölcsönhatás

A nyugatról hozott terápiás ismeretek némelyike itt is gyökeret tud verni. Szerződés van a helyi tanintézetekkel, nem csak tévében, a valóságban is meg lehet nézni, milyen, amikor óvodások ricsaja veri fel az öregotthon csendjét. „Az a generáció, amelyik most gyerek, fog majd ránk vigyázni. Ha mi nem neveljük őket meg, akkor oda jutunk, ahol az elődeink voltak: menyházba kerülünk, az elhanyagoltak, kisemmizettek közé” – hangzik az indoklás.

Az állatterápia egyelőre még nem vált be, próbálkozás marad addig, míg él a hit, hogy kutyának láncon a helye. Nagy sikerű viszont a rongybaba. Az idős asszonynak eszébe juttatja azt a szépséget, amit kisgyerekét gondozó, babusgató anyaként megélhetett. Fontos és felelős ő megint, nincs magára, nincs veszélyben a nagyvilágban.

Van még egy, mostanáig meg nem nevezett terápia, mely az otthon szomszédságában élő Ilona nénit arra készteti, hogy kertjéből áthordja a termény szebbjét, vasárnap pedig a tolókocsiban ülő otthonlakót a templomig eltaszigálja. Rendszeres látogató, akiről nehéz megállapítani, önkéntes segítő-e vagy ellátott.

Csapattag, de nem cinkos

„A szeretetnek nincsen nemzetisége. A szeretet vagy annak hiánya minden nyelven ugyanaz. A demens néniben meglátjuk, hogy ő valamikor valaki volt, neki van történelme, múltja, tudása. Lehet, már nem tudja nekünk visszaadni, de ő akkor is élet, ember, és nem szabad megbántani, megsérteni, megalázni. Mondom: ember, és nem gyerek” – figyelmeztet az otthon vezetője kendőzetlenül közölve meghökkentő eseteket, bizonyítékul, hogy az idősek nem gyerekek, de nem is szentek. Volt olyan, amikor egy lakó odament a szobatársa látogatóihoz, és közölte, vigyék el mihamarabb a hozzátartozójukat, mert itt meg fogják ölni őt. Olyan is volt, aki el akart menni, és embertelennek vélte, hogy őt fogva tartják. „Mese a holdról, hogy az idősek mindig aranyosak, kedvesek, és hogy én midig imádom az öregeket. Persze, szeretem, de néha kemény szeretettel. Anélkül, hogy a méltóságukban megsértenénk, de következetesnek kell lennünk. Volt olyan demensünk, aki veszélyt jelentett a másik ember számára, és volt munkatárs is, aki azt hitte, hogy a nehéz helyzet orvoslására az a módszer, ha az embert tolószékhez, azt pedig asztalhoz kötözi. A kolléga, aki nem búzásbesenyői volt, ma már nincs a munkatársak között.” Ilyen történet hallatán kérdeztük meg: nem tart attól, hogy ezzel elrettent innen mindenkit? „Úgy gondolom, hogy minden otthonban vannak ilyen történetek. Azzal, hogy felvállalom, hogy ezt észrevettünk, ezért tettünk, változtattunk, arról szól, hogy jelen vagyunk. Az embereket nem szédítjük. Sok hozzátartozó azt szeretné, hogy azt mondjuk, csak átmenetileg kell itt laknia az idősnek, amíg felépül, jobban lesz. Én azt mondtam, mi bizalmi kapcsolatot kell kialakítsunk az emberekkel. Ha én őket átverem, hogy fogunk együtt dolgozni? Mondjon igazgat a család! Más dolog, hogy támogatom őket, hogy ezt a hírt közölni tudják. Csapattag vagyok, de cinkos nem.”

Négy fal közti kettősségek

Ott, ahol a kilencvenes években született a legifjabb ápoló és kilencven év feletti a legidősebb lakó az ember gyakran kell fókuszt váltson. Például akkor, amikor képeslap érkezik, melyen a feladó és a címzett lakcíme azonos. Egy otthonlakó, ha bármely társa ünnepel, megírja jókívánságait. Nem fukarkodik sem a szavakkal, sem a képeslap díszítésével, a megajándékozott pedig tudja, őt itt számon tartják.

Akkor is érdemes kapkodni a fejet, amikor azt halljuk, az egyik lakónak minden hónapban küldik bankon keresztül az ellátása ellenértékét, de sohasem látogatják, a másikhoz pedig vasárnaponként bejönnek gyermekei, befizetnek az ebédre, és együtt étkeznek az ünnepnapon… akárcsak otthon, hajdanán. És ha már pénznél és látogatásnál tartunk érdemes ránézni a harmadik példára is. Idős néni, kinek egykori otthonát felszámolták, a hála szavával beszél lányairól. Jó gyermekek, meg-meglátogatják számos elfoglaltságuk ellenére: „Azt mondják, ha jó leszek, jövő hónapra is kifizetik az itt tartózkodásom árát, s akkor még maradhatok. Én igyekszem jó lenni.”

A tükörgyári munkás

Magammal hoztam Besenyőből egy nénikét, sokáig helye lesz még a lelkemben. Az ápolók segítője, csillogó szemű és halk szavú. Szeret az otthonban lenni, mert végre van otthona. Árvaházban élt, majd nevelőszülőkhöz került. Édesanyja Bukarestben szolgált, ott esett meg, így abban sem lehet biztos, hogy szerelemgyerek ő, lehet, hogy csak a munkaadó gazda zabolázatlan vágyainak kellemetlen következménye. Egyszer látogatta meg őt édesanyja, ötéves lehetett. Az arcára nem emlékszik, csak az cseng vissza, ahogyan nevelőszülei kiutasították: aki gyermekéhez érkezik, és nem hoz egy szem cukorkát, nincs mit itt keressen.

Aztán felcseperedve indult anyját keresni a leányzó. A nagyszülők házát meglelte, tatáék megöregedve, legyengülve, a nagybácsik sokat nem érzelgősködve, hűvösen fogadták. Nem volt, aki marasztalja. Anyját akkor már a rendőrség eltűntnek nyilvánította.

Így indult el a felnőttek útján az árva, lett férje, két lánya, szép élete és háza. Utóbbit tette pénzért, abból fizeti ellátását, pótolva nyugdíját. Így van biztos otthona, ezért békés ő egy viharos élet vége felé.

Manapság divatos az önmegvalósítást firtatni. Rákérdeztem, mi volt a munkaköre. Mosolygott: „a tükörgyárban dolgoztam.”

Magammal hoztam a hangsúlyát, az életkedvét, békességét, és annak vágyát, hogy biztassak embereket: jó lenne jelentkezni egy tükörgyári álláshirdetésre.

Balázs Katalin

forrás:http://caritas-ab.ro/hu/ures-allas-tukorgyarban

Tags: Szervezeti hírek: Gyulafehérvári Caritas Szociális Ágazat
Települések hírei: Búzásbesenyő