Fel tudod idézni, hogy mennyi ideig tartott a leghosszabb párkapcsolatod, a barátság, amelyik aztán véget ért, vagy melyik lakótársi viszonyod húzódott a leghosszabbra? Biztos sokaknak ismerős az érzés, hogy volt olyan pont, mikor szentül meg voltunk győződve, hogy az említett háromból, legalább kettő örökre fog tartani. Míg sokszor, sokáig igyekszünk ezeket a kapcsolatokat gondozni, ápolni, gyakran megfeledkezünk arról, hogy saját magunkkal, saját testünkkel is ápoljuk a kapcsolatunkat, hiszen ez a személy az, akivel valóban élethosszig tartó társkapcsolatban élünk. Ehhez azonban kell egy fajta nyitottság, ami dacára annak, hogy a kommunikáció életünk mindennapi része, nem mindenkire jellemző. Idegenkedünk attól, hogy saját lelki világunkkal, testünkkel szóba elegyedjünk. Sokszor nem törődünk vele, hanem természetesnek vesszük, hogy van és szolgál minket.

A szociális szférában a járványidőszak alatt is aktív munka zajlik és mindennaposak a kihívások. A körülmények változtak, azonban a munka nem áll meg. Ebben a megváltozott élethelyzetben is arra törekszünk, hogy a lehető legjobban alkalmazkodjunk a történésekhez, és a legtöbbet hozzunk ki magunkból és a csapatainkból.

Bár, amikor elkészítettük vezetőképzőről szóló pályázatunkat, még nem számítottunk arra, hogy a járvány hozzánk is elér, sőt ilyen hosszú ideig leszünk kénytelenek együttélni vele. Korábban is aktuális és fontos volt a szociális szervezetek munkájának, munkatársainak, vezetőinek támogatása, de a jelenlegi helyzetben ez még inkább igaz.

Talán sok mindenkinek ismerős az Abraham Maslow pszichológus által megalkotott emberi szükséglet hierarchia (Maslow- piramis). 1950-ben öt lépcsőt határoztak meg benne, míg 1986-ban kiegészítették további kettővel. Hogy is néz ki tehát ez napjainkban?